2 napja egy barátommal kezeltük egymást, amiben volt egy kis facilitálás is. Beszélgettünk ítélkezésről, teremtésről, elismerésről, elköteleződésről. Voltak „hűha” felismeréseink miközben tisztítottunk. Nekem úgy beütött az egyik kérdés, vagyis inkább a válasz, hogy még tegnap is teljesen a hatása alatt voltam. Arról beszélgettünk, hogy mi a párommal mennyit kezeljük egymást. És hát nagyon keveset. Én ezért rengetegszer megítéltem magam. Rendszeresen megbeszéltük otthon, hogy többet kéne egymást kezelni, majd valahogy ugyanúgy nem jött össze. Mire Kriszta egyszercsak feltette a kérdést: Ez lustaság vagy éberség? Őszintén szólva az első opcióra nem biztos, hogy jól emlékszem, úgy meglepett a válasz, ugyanis annyira egyértelműen az éberség volt könnyű, hogy én teljesen ledöbbentem.

Folyamatosan ítélkeztem magamon valamiért, amit valójában éberségből nem csináltam? Hűha!

Vajon hányszor illettek minket különböző jelzőkkel, azért, mert valamit nem csináltunk vagy épp csináltunk? Hányszor vettük be mások ítéleteit rólunk vagy pont azt, amit valójában ők magukról gondoltak?

Mennyi mindenért ítéljük meg magunkat, ahelyett, hogy ránéznénk, mi ez valójában? Mennyire más lehetne az életünk, ha ítélkezés helyett a megengedést választanánk?

És persze, ha leengedett falakkal hajlandóak vagyunk ránézni dolgokra, bizony kaphatunk igencsak irracionális válaszokat, felmerülő lehetőségeket.

Tegnap délután sétáltunk egy nagyot az erdőben. Csak később esett le, hogy órákon keresztül alig voltak gondolataim. A fák, a bokrok, a virágok nem ítélkeznek. A lehulló falevelet nem érdekli, hogy milyen a másik falevél. A madár nem gondolja meg százszor, hogy megszólalhat-e.

Mennyivel több tér és könnyedség van ott, ahol nincs ítélkezés?!

Mi lenne, ha mindig csak ma nem ítélkeznénk magunkon? Mi lenne, ha mindig csak ma nem tennénk mindent olyan nagyon jelentőségtelivé? Mi lenne, ha mindig csak ma kicsit többet választanánk magunkból? Mi lenne, ha mindig csak ma megengednénk magunknak, hogy könnyedséggel teljen meg az életünk? Mi lenne, ha mindig csak ma az örömöt választanánk?

Köszönöm Kriszta ezt a fantasztikus hozzájárulást!