Régóta tervezek blogot írni, de nem gondoltam, hogy pont egy ilyen témával fogom elkezdeni.

Ma egy nagyon kedves barátom búcsúztatóján voltam. 19 éves volt. Na, de mint tudjuk, a halál nem kor kérdése.

Három éve ismertem meg. Soha nem fogom elfelejteni az első találkozást, Balázs annyira helyes fiú volt. Egy Access tanfolyamon ismerkedtünk meg, amire azért jött, mert problémák voltak a testével. Nagyon hamar a szívembe zártam őt. Volt köztünk valami megmagyarázhatlan kapcsolat. Ezt követően sokszor találkoztunk más képzéseken, programokon. És láttam, ahogy egy visszafogott kamasz fiúból egy nyitott fiatal felnőtt lett. Lenyűgözött az érettsége. Aztán egy napon úgy döntött, elég volt.

Szívfacsaró volt ma látni Balázs síró barátait, a 19 év körüli fiatalokat, akik búcsút vesznek egy végtelenül kedves cimborától. Vajon, ha nem így szocializálódunk, ha nem lenne tabu a halál, akkor is ilyen fájdalmasan élnénk meg?

Nem gondolok a halálra végállomásként. A végtelen lényünk szempontjából nincs jelentősége, hogy a testünk mennyi idős, amikor továbbállunk. De nekünk mégis, akik még itt vagyunk, hiányzik a testi kontaktus. A másik ember érintése, a hangja, a pillantása.

Vannak kultúrák, ahol szinte ünnepelnek ilyenkor, mert tudják, hogy a test csak egy állomás.

Mi lenne, ha a gyász mellett ünnepelnénk az együtt töltött csodás időt? És önmagát az életet? Hányan nem merünk igazán élni, mert félünk a haláltól? Fura dolog ez, hiszen az élettel együtt jár az elmúlás.

Szeptember 3-án volt 4 éve, hogy az én imádott nagymamám elment. Hiányzik? Igen. Nagyon. Szenvedek a hiányától? Nem.

Sokan olyannyira nem engedik el eltávozott szerettüket, hogy az egész további életükben abban az identitásban élnek, hogy ők elvesztettek valakit, és közben elfelejtenek élni.

Tudjátok, van egy barátnőm, aki tavaly a születendő kislányát vesztette el. Ő nem tudja, de én hősként tekintek rá. Az a bátorság, ahogy ő ezt az egészet végigcsinálta, meghatározó az életemben.

Szóval élet nélkül nincs halál. És nagyon nem mindegy, hogy ezt az életet mivel töltjük. Hogy egyáltalán merünk-e élni igazán.

Neked van külön étkészleted az ünnepekre? Szép ruhád, amit egy különleges alkalomra tartogatsz?

Mi van, ha minden nap ünnep? Mi van, ha minden pillanat különleges?

Balázs a betegsége ellenére sokszor elevenebb volt, mint akinek semmi baja.

Te mire vársz még, hogy végre élj, mielőtt meghalnál?

Ég veled Balázs, örökre szép barátom!